Egy szezon tapasztalatai

Ígéretemhez híven újra itt vagyok! Bár keserédes a pillanat, hogy a számítógépnél pötyögök, ahelyett, hogy a holtág partján élvezném a naplementét és a holtág adta halacskákban szerzett örömet, de nem lehetek elégedetlen, hiszen így is sokat kaptam a nyáron eme csodálatos élményből.

A tiszaugi holtág bármily furcsa sokaknak, számunkra egy varázslatos tündérország! Hogy, volt egyszer egy Tiszaug… olvasva egy face-es kommentből, hát kötve hiszem. Tiszaug létezik és a legfantasztikusabb vizek egyike, itt Magyarországon! Hiszem sokan nem is sejtik, hogy mekkora kincs birtokosai az által, hogy itt élhetnek a holtág közelében vagy itt tölthetik a pihenés megérdemelt pillanatait! A szárnyaink alatt kellene dédelgetni az itt élő növény és állatvilágot, hogy ez a csoda évtizedek múltán is boldogságot hozzon a lelkünkbe vagy utódainkéba!

Rengeteg szépséget fogtunk és ez alatt nem csak a nagyobbacskákat értem, hanem a szépséges és egészséges telepített állományt is. A kettes tükitől a 40 dekás amurig, mind mind élménnyel gazdagítottak és megremegtették a szívemet a fárasztás során, mikor még egy kicsi pontytól is a szívem a torkomban dobogott s örömkönnyek hagyták el az szemem, mikor távozni láttam őket a víz hullámaiban. Ez az igazi örömpeca!

Persze az ember zsákmányszerzésre teremtetett és mellette jóízűen élvezi a halak okozta ízharmóniát is és ez így is van rendjén, de sok víz és immár a holtágunk halait is megízlelhettem már, azt mindenképpen el kell mondanom, hogy a tiszaugi halak íze minden képzeletet felülmúló. Gasztronómiai szempontból kiváló minőségű és rendkívül ízletes!

Mindazonáltal nem mi vagyunk a víz pusztítói, amennyire örömet okoz az ízlelőbimbóinknak, annyira öröm az is, mikor elbúcsúzunk és bizakodunk benne, hogy pár év múlva újra összehoz minket a sors.

Ezen a holtágon is sokan vannak, akik ezt nem értik. Ha már megfogtam minek engedjem el? Nem hibáztatom őket sem, hiszen ehhez a hozzáálláshoz évek kellenek és rengeteg hal kifogása, fárasztása, no meg persze a halak és a víz tisztelete, hogy az ember egyszer elgondolkozzon azon és rájöjjön, hogy ha mindent elhozok és ha mindenki így gondolkozik, akkor egy idő után nem lesz utánpótlás és a hőn szeretett víz már nem azt adja és nem azokat a halakat adja, amiket megszoktunk. Eltűnik az ősállomány és már csak a telepítettekben bizakodhatunk, ha azok nagy részét a tetemes mennyiségű harcsa fauna el nem tünteti!

Mindazonáltal a mi holtágunkat a nyáron szerzett tapasztalatok tekintetében ez nem feltétlenül érinti és fejvesztés terhe mellett írom csak, ez mind azért van, mert nem tudják megfogni! De miért???

Rengeteg időt töltöttem a vízparton és a csoda mellett bosszankodásból is kijutott bőven! Azt mondják erre a vízre sokan, hogy nincs benne elég hal, elmennek az emberek máshová horgászni, mert nem fognak napokig vagy hetekig és nem értik???? Szorul a szívem mikor szidják ezt a vizet, mert a holtágban és a kezelőkben keresik a hibát, holott magukban kellene! Azt sem mellékesen teszem hozzá és továbbra is remélem, hogy azok is olvassák e honlapot, kiknek hatalom van a kezében, hogy addig él ez a víz míg a Királyék kezelik, ha ők nem lennének már régen lehúzhatták volna a rolót itt is! De hol is tartottam?

Igen én is elkeseredtem az elején, de beláttam, hogy amit lehetett azt el is rontottam. Nem ismertem a holtágat és hagyatkoztam az itteni szokásokra, próbálkoztam azokkal a technikákkal, amikkel mások itt sikeresek, hiszen eme víz tekintetében gyerekcipőben jártam.

Ma már, ezt nem így látom!

Mindenkinek meg van a maga szokása és mindenki a sikerre áhítozik, de közben elmarad az eredmény! Aki sikeres ne tántorodjon el a bevett módszerektől, de aki nem, az üljön le és figyelje meg a vizet és a halak járását, viselkedését, érezze a víz illatát eső után, és nézze a felhőket a lemenő nap sugarai közt és ha meglátja benne azt, amit én, hiszem, hogy visszatér majd és olyannyira a magáénak érzi majd a holtágunkat, hogy a szíve örökre elkötelezett marad.

Félreértés elkerülése végett nem akarok általánosítani és kinek nem inge, ne vegye magára, de én azon típusú emberek közé tartozom, ki a fejlődés érdekében kimondja, amit más nem.

Azt gondolom, ne várjon halat a víztől az a horgász, aki bőgetve a zenét, a stégen énekelve élvezi a nap melegét. Úgy sem jön a hal, ha 1000 watton világítjuk meg a vizet, és kisütjük vele a másik horgásztárs szemét. De a 60-70 cm-es vízben való rakétázástól is elüldözzük őket napokra. A sekély részen még az is zavaró, ha dobáljuk a fenekezőt! Nem mondom, hogy az etetőkosaras, fenekezős módszer nem lenne hatásos, de úgy semmiképpen sem, hogy negyed óránként nézzük meg van-e még pufi vagy csemi a horgunkon, ehhez egy úszós készség is elég lenne, ráadásul így maximum törpét csábíthatunk rá az etetésre, de hogy ponty nem érkezik rá és amur meg pláne, az egyszer biztos! Az sem túl megnyerő, mikor rádobálunk a szomszéd etetésére, azzal nem számolva, hogy talán a szomszédnak a monofil nem lesz akadály. Ráadásul a tavirózsák közelében bevett szokás, hogy két horgos szerelékkel vannak megáldva a botok. Rengeteg beszakadt szereléket szedtünk össze a víz fenekéről egy-egy kihúzás során, de nem tartom jó ötletnek több szempontból sem. Ha megakad az a hal, az első dolga lesz, hogy a tökbe vegye az irányt, ha onnan nem sikerül elirányítani, abban a pillanatban szakít mindent és a fennakadt másik horog, amit még percekig rángatunk, a tavirózsák pusztításában is szerepet játszik, arról nem beszélve, hogy a szerencsétlen túlélő még kitudja meddig hordozza magával azt a horgot, amire ráakadt.

Mielőtt bárki megszólna a fentiekért, imádom a zenét, sőt hosszú évek óta foglalkozom vele jómagam is, de nem a stégre való. Ide bulizni, pihenni jönnek a fiatalok és idősek egyaránt! Igazuk van, tegyék! Ha hiszitek, ha nem még jól is esik hallgatni a harmonika szót, akár hajnalokig, sőt kedvet kapok a borozgatáshoz, ha látom a szomszédban jól érzik magukat, de ez sem a stégre való!!!!

Az én kisfiam szinte a tóparton született, már négy hónaposan mosolygott a halacskákra és már két évesen aprította az egy méteres spiccbotjával a sneciket, de sosem hagytam, hogy zavarja a közelben horgászókat dobogással, kiabálással, csónakázással, a vízbe kövek dobálásával stb.! A gyerek tőlünk tanul és utánzás útján tapasztal, azt a mintát követi, amit mi felnőttek mutatunk, de kérdezem én, normális a gyerekeket beengedni a stégre felügyelet nélkül vagy még rosszabb, felügyelettel randalírozni hagyni??? A gyerek nem kutya, akivel nehéz megértetni, hogy ne verje fel a víz csendjét, ha éppen szimatot fog. A gyerekre lehet hatni, de ez megint csak a mi felelősségünk! És kérdezem én normális, hogy egy 53 hektáros igen széles vízterületen, a kenusoknak, csónakázóknak mindent szabad??? A víz középső sávjában, ami valljuk be nem kicsi, kényelmesen élhetnének evezési vágyaiknak, nem zavarva ezzel a partról horgászókat! De nem! Pofátlanul mennek rá az etetett helyekre! Persze a fenekezőt nem látják, de a zsinórok talán sejtetnek valamit és persze azt sem fogják, hogy egy ilyen akcióval az adott horgásznak még legalább két óra plusszal kell számolnia, hogy újra esélye legyen már ha van annyi ideje, hogy ezt meg tudja várni?!

Tartsuk tiszteletbe egymást azzal, hogy oda figyelünk a horgásztársainkra a gyerekeinkre és magunkra, nem utolsó sorban pedig, tartsuk tiszteletbe a víz élővilágát is, akik ezeket a zajokat, fényeket mind traumaként élik meg!

Hogy miért írom mindezt???

Mert még nem volt olyan hely kis országunkban, amit ennyi idő alatt, ilyen mélységekig szerettem volna meg és azt éreztem volna, hogy itt eltudnám képzelni az életemet és mindezt leszámítva, ha csak páran lesznek azok, akik ezt végig gondolják, már megérte, már tettek magukért és horgásztársaikért is!

Én a szívembe zártam ezt a holtágat örökre, csak úgy mint az itt élőket, a közvetlen szomszédaimat és sok itt horgászót is és bízom abban, hogy módomban áll majd segíteni, mikor szükség lesz rá!

De hogy ne csak a rossz tapasztalatokról írjak, jöjjön hát a jó is!

Több száz képet készítettem, amiből a legjobban sikerülteket is mellékelem írásommal és amihez minden esetben társulnak kisebb nagyobb sztorik is!

Nem tudom mindet elmesélni, hiszen arra húsz oldal sem lenne elég, de egyet közülük azért megosztok Veletek!

Az utolsó két hetünket töltöttük a holtágon, mikor egy nagyon kedves szomszédunkkal megbeszéltük, hogy együtt töltjük az estét. Mikor megérkezett már csak két botunk volt bent a négyből, vártak az új behúzásra és a beetetésre, és amire egész nap hiába vártunk kapást! No akkor elfüstölt! Egy szép két és feles potykát fárasztottunk, akkor már a férjemmel és a szomszédommal közösen. Az egyik bot elfüstölt, a másikat még a fárasztás alatt kiszedtük a vízből, hogy be ne zavarjon, hiszen elég közel voltak egymáshoz. Az örömünket persze méltán megünnepelvén, bontottuk a negédes szárazat, amit egy hosszas és tartalmas reggelig tartó beszélgetés követett! Persze, hogy a botok nem lettek újra húzva. Három botunk a parton maradt és az az egy zavaró pedig rajta a rodpodon úgy, hogy a vízbe lógott kb. két centire mindenestől és úgy ahogyan azt hirtelen odatettük a másik bot fárasztása közben.

No a másnap az másnap volt, így úgy döntöttünk ma az alvásé lesz a főszerep és nem húzunk be éjszakára, de még napközbenre sem botokat! Hagytunk mindent úgy, ahogy azt az előző este letettük. Csak kiültünk a stégre és figyeltük a vizet egy kis ideig. Majd magunkhoz képest igen korán álomra hajtottuk a fejünket! Már éppen éjfélt ütött az óra, mikor megszólalt a kapásjelző, hihetetlen zajjal! Mindketten riadtan néztünk egymásra, hiszen nincsenek bent botok, akkor most álmodunk vagy az előző este hatására ez valamiféle hallucináció volt??? No de mindkettőnknek? S abban a pillanatban beötlött, te jó Isten a rodpodon lóg egy szerelék! Mezítláb rohantunk, mint egy nyúl, ilyen sprintet talán még sportoló koromban sem produkáltam, de mire a stégre értünk egy hangja nem volt a jelzőnek! Megállt vele! Láttuk a zsinórt kb. két méterre a stég előtt, a sás mellett. No drágám, ezt behúzta egy teknősbéka, szóltam elég fáradt hangon, de tudod mit, akassz neki, hogy kitudjam szedni a pofijából a horgot! Hát a drágám akasztott! Elementáris erővel indult meg a zsinór a kezében. Meg voltam róla győződve, hogy talán egy kisebb harcsa! Biztosan megcsillant a kukorica a hold fényében, mintha kis küsz lenne és rámozdult!

Hát rövid fárasztás után szembesültünk vele, hogy ez bizony nem harcsa, hanem egy vehemens négyes amur!

Gyorsan megszákoltuk, kiszabadítottuk és azzal a lendülettel engedtük is vissza! Azt bánom csak, hogy róla nem készült fényképünk, mert rá nem voltunk felkészülve egy pillanatra sem, de mindenképpen tanulság volt számunkra, hogy ez az a víz, ahol ha nyugi van, csak arra a horogra nem akad hal, ami nincs a víz közelében!

Ez az a víz, ahol minden megtörténhet!

És ez az a víz, ami egy életre szól! Legalább is nekem biztosan!

A képeket küldöm nektek szeretettel és azzal a nem hátsó szándékkal, hogy reményt adjon mindenkinek ahhoz, hogy görbüljön!

Ui.: Balán Attilának üzenem, gyönyörűek a képek ismét, Dexternek pedig gratulálok a szépséges pontyához! 🙂

Üdvözlettel: Zsu

hozzászólás 3

Catfish

Kedves Zsu!
Köszönöm a szép képeket és az elgondolkodtató leírást!

Üdv:Feri

Tormási Gyula

Azon gondolkodtam,hogy melyik lehetek én? A stégen énekelve napsütést élvező,esetleg az 1000watton szemkisütő,avagy a kisgyerek akit nem szabadna egyedül a stégre engedni……
Grat a szép írásért és képekért!!
Hogy is van??? Az igazán nagy halak az etetés szélén vannak………..

Zsu

Köszönöm szépen! 🙂
Gyulám! Rád a szívembe zártam fejezet vonatkozik a többit még véletlen se vedd magadra! Örülnék, ha mindenki hasonló mentalitású lenne a parton mint Ti és annak is, ha azok gondolkodnának el, akikről valóban szól! 🙂
Üdv.: Zsu

Vélemény, hozzászólás?