Lukas, a tiszaugi pikkelyes

A következő leírás a pikeoutdoor.blaced.net oldalról lett átvéve! Köszönet a leírásért és a fotókért Mátéh Csabának!

A horgászat, a zsákmányszerzés az ember elemi ösztöne. Mégis mesebeli érzés, mikor a halat elengeded, és látod, hogy fáradtan, de egészségesen int búcsút a hatalmas lapátjával. Ez olyan élmény, amit semmi más nem adhat meg. Lehetőségem volt ezt ismét átélni, ráadásul az eddigi legnagyobb tiszaugi pikkelyesem ajándékozott meg ezzel.

14,5 kilós, 81 centi hosszú, a kerülete 69 centi. Bal oldalán az oldalvonalán hiányzik egy pikkelye, a hátúszóján a sugarak közt van egy luk. Innen a „neve”. Köszöni szépen, jól van. Remélem, pár pontyivadékkal idén is támogatja a holtágat. 😉

Május 5-én ismét lementem a Tóparti Vendégházba, hogy az etetéseket intézzem a 12-ei túrákhoz. Mivel az etetés nem tart sokáig, rengeteg időm volt. Már-már nyárias meleggel párosult az 1004 hPa-os légnyomás. Hogy is fogalmazzak? Nem egy kimondottan jó pontyos időjárás… Nem akartam unatkozni, így a fejembe vettem, hogy fogok pár csalihalat éjszakára. Délután 3-tól kergettem a halakat. Kitty a friss horgászvizsgájával besegített, de így sem jártunk túl nagy sikerrel. Annyira nem, hogy egy ponty-kárász összeívást sikerült megcsípni, és egy dévért vett ki Kitty. Csalihalam tehát nem volt. Akkor váltsunk! Úgyis van nálam bojli, pop-up, dip, booster, minden, mi szem-szájnak ingere, miért ne használnám? Az időmbe belefér. Így is lett.

A botok nem akartak elsülni, csak egy ejtésem volt, amit egy amur produkált beleúszással a mellettem lévő friss nádat hangosan „zabálva”. Mivel a túrázók etetéseit sose birizgálom, meg se fordult a fejemben, hogy horgásszak rá. Az este a továbbiakban unalmasan telt. Éjfél körül telefonált Julcsi, és kérdezte, mi újság az ugi halakkal. Mondtam, köszönik, jól vannak, ugrálnak, de nem esznek. Nem kell nekik a golyó semmilyen magasságban, se a süllyedő, se a könnyített, se a rövid, se a magas pop-up, se a bolt rig, se a line aligner, se a stiff rig. Na, ziget nem próbáltam. Nem veszik fel a banánt, de még a scopexet se. A szereléket dobtam, hogy a végszereléket és a csalikat gyorsabban végigpróbálhassam.

Julcsi sem lepődött meg ezen, és felvilágosított, hogy a Hernádon a srácok túl vannak az első 108 centis harcsán. Gondoltam. Na de mit csináljak, ha egyszer nincs csalim harcsázni? Még egy darabig küszködtem, hogy ébren maradjak, de hajnal 3 körül feladtam, kivettem a botokat, és befeküdtem a sátorba. Fél 10 körül már folyt rólam a víz a sátorban, úgyhogy kikászálódtam. Kávézás után Kittyvel elmentünk a horgászboltba csontiért. Vettem egy új úszót is magamnak. De milyen jól tettem! 😀 3-4 óra környékétől megint csak kergetni kezdtük a csalihalakat. Betévedt egy dévér és egy kárász, de akkorák, hogy a kárász még csukázni is kicsi lett volna nekem. A dévér meg nem locsog reggelig… Szó mi szó, rendesen a törpék közé vágtam. 3 macska 2 napig ette, de a nagy része így is megmaradt, hogy elássa Attila, a házigazda.

Ennyit az élő csaliról. De legalább mozgalmas volt a délután. 😀 Estére úgy terveztem, a bojlist behúzom. Így nem kell a PVA sem. Epressel csaliztam. De mi legyen a másik boton? Sőt, milyen módszer legyen? Arra jutottam, ha már van új úszóm, patronom, éjszaka meg még látom is, a nagy szerelmem, az úszózást választom. Legalább még több csalit kipróbálhatok. Olyan nincs, hogy nem lehet halat fogni, meg kell találni az időjáráshoz és a halak kapókedvéhez illő csalit és módszert.

Tiszaugon még sosem betliztem, most sem akartam nemes hal nélkül megúszni a pecát. Úgyhogy fél liter kávéval kiültem a stégre. Háromnegyed 10 körül végre eleredt az eső. Már nagyon vártam, hogy frissüljön a levegő és a víz. Közben a légnyomás is visszakúszott 1008-ra. Próbálgattam a csalikat, csalikombinációkat. Miután egy-egy törpe elhúzta a kisebb csalikat, durvulni kezdtem. Olyannyira, hogy már felkerült a pelletkarikára 3 szem pálinkás kukorica, 1 technopufival kikönnyítve.
Ez a csali akár egy hajszálelőkés fenekezőn is elférne Szóval tényleg bumszli csali. Ezzel már nem bírtak, de azért még táncoltatták az úszót. Így került fel 2 szem tigrismogyoró. Na, ezt már nem bántották.  Ezzel már kibírtam majdnem egy órán keresztül kapás nélkül.

Aztán hajnal fél 4 után 1-2 perccel elmerült az úszóm, tipikus pontykapás volt. A meglepetés csak ekkor ért. A horog és a jelző ólom között nagyjából 35-40 centi lehetett, és az etetés kellős közepén feküdt a csalim. Ez a hal viszont már az akasztás pillanatában megmutatta, hogy nem a szokásos 4-5 kiló körüli. Olyan gyors volt az első kirohanása, hogy a zsinórkiakasztó gumit nem volt időm levenni a dobról, azonnal eltépte. Fffffúúúúúúú, mint a mozdony, úgy ment… „Fogj halat!” – csendült a fülembe Julcsi utolsó mondata a telefonban. Lehet ilyen kérést nem teljesíteni? Kell a kép, még ha úsznom is kell a halért. Fölösleges lenne csónakázni, mert egy ekkora hal messzire elvihetne, és közben senki nem vigyázna a bojlisra. Gyorsan végiggondoltam, merre tudom kihozni a halat a merítőig. Megvan, már tudom. Na akkor rajta. Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Mikor megérezte a parti sekély vizet, elemi erővel, rombolóként nekiiramodott. Mégis kelleni fog a csónak? Miközben folyamatosan tartottam a hallal a kontaktust, beugrottam a csónakba. Sőt, a hátulját már menet közben el is oldottam. Próbáljuk meg a csónak végéből a mutatványt, hátha megadja magát.

Vicces volt jobbal tartani a botot, ballal meg megfelelő helyre igazgatni a merítőszákot, de sikerült. Sőt, a ponty is kijjebb jött, de akárhogy emeltem a finom pálcával, még mindig nem láttam a világítópatronom a víz felett. Pedig 20-25 perc eltelt már. Újra magamhoz kényszerítettem. Itt az alkalom, megmerítem. A szákot kitoltam, és a halat igyekeztem fölé irányítani. Már-már sikerült, de megint meglódult. Nem gondoltam, hogy még negyed órás csata vár ránk. A szákot gyorsan visszahúztam, és igyekeztem a halnak ellen tartani, hogy ne mehessen a baloldali nádasba. Sikerült, de elindult a csónak felé. Túl gyorsan közeledett, ezért dübörögni kezdtem, hogy ne törjön alá, nehogy a zsinórt elvágja valami. A csónakot kikerülte, és elindult a behúzott bojlisom felé. Bár volt zsinórsüllyesztő, nem engedtem neki, nehogy mégis összeszedje a szereléket. Elindult a nyílt víz felé. Itt az én időm. „Fogj halat!” „Kell a kép.” Csak ezek jártak a fejemben, hát engedtem a halamnak.

Ha már úgyis nyílt víz felé megy, hadd menjen, nyitottam a féken. Húzott is pár métert. Innentől kezdve már csak ujjal fogtam a dobra, ha kellett. Volt még néhány kirohanása, de egyre gyengébbek, egyre rövidebbek voltak ezek. Aztán eljött az idő, megadta magát, engedte, hogy a szák fölé húzzam és a szákot megemeljem. Hétszer tört ki, mire annyira kifáradt, hogy szákolhattam. Még a szákban kivettem a szája széléből a horgot, de mikor a csónak végében meg akartam emelni, akkor döbbentem csak rá, hogy ez bizony bőven 10 kiló fölötti, de a 20-tól azért messze van. Az időben nem vagyok biztos, nem arra figyeltem 😀 Fél 4 után 1-2 perccel kapott, és mikor matracra tettem, már negyed 5 volt.
Bal oldalán az oldalvonalán hiányzik egy pikkelye, a hátúszóján a sugarak közt van egy luk. Innen a „neve”. Jöhet a mérés. 81 centi hosszú, a kerülete 69 centi. Ennyi elég is lesz, a súlyát majd megnézzük reggel. Lefertőtlenítettem, ahol bármi nem odaillőt láttam, és visszatettem a vízbe a mérlegelésig.

A hosszú csata után, álmosan, fáradtan nem lett volna kedvem még egy ilyenhez, úgyhogy inkább kivettem a bojlist, és leültem a székembe. Vártam a hajnalt, mint a messiást. Segítség kellett a fényképezéshez és a mérlegeléshez. Mikor felébredtek a háziak, megkértem őket, hogy segítsenek. Kriszti előkészítette a mérleget, Attila vállalta a fényképezést, Kitty pedig nekem segített a halnál.

Jó, ha az utánpótlás is besegít. Kitty úgy locsolta amit kellett, mintha minden nap ezt csinálná. Ügyes voltál, és még egyszer köszönöm a segítséget!!!

Először mérlegeltünk. Bruttó 15,7 kiló volt. Majd ha elengedjük, lemérjük a mérőszákot is. Az lesz vagy 1-1,5 kiló minuszban. Fényképezés után pedig jöhetett a könnyes búcsú. Bemásztam a csónakba, és a mérlegelővel elmentem a csónak végébe. A feje felől lehúztam a zippzárt, és hintáztatni kezdtem, hadd menjen friss víz a kopoltyúja alá. 4. vagy 5. hintánál megcsúszott előre, és kibújt a motyóból. Megijesztett, mert dőlni kezdett a bal oldalára. Gyorsan alá nyúltam, hogy megtartsam. Még egy hinta, és megérezte, szabad az út, mehet. Ettől magához tért. A kéttenyérnyi hajtóművel intett egy jó fröcskölőst, és eltűnt a mélyben. Hihetetlen jó érzés volt. Már csak egyetlen dolog volt hátra: lemérni a szákot. 1,2 kiló volt, így a pikkelyhiányos, lukas hátúszójú ponty nettó súlya 14,5 kiló.
Köszönöm komám, jó csata volt, méltó ellenelei voltunk egymásnak! Remélem, néhány pontyivadékkal megajándékozod a holtágat, és alkalomadtán beugorhatnál hozzám néhány fénykép erejéig! 😉