Világok harca 2

És igen! Végre eljött az ideje, hogy újra összehasonlítsuk a csalik fogósságát.

Történt ugyanis, hogy egy laza, pihenős pecát terveztünk beiktatni az egyik túránk előkészítéseként. Így hát betuszkoltunk mindent Szász Zsolti kocsijába, és irány a part. Minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat: jó társaság, fantasztikus vendéglátók Tiszaugon, gyönyörű táj, madárdal, lágy szellő, virágillat, új felszerelés, rengeteg bojli, pellet, mag, és még ennél is több szabadidő.


Szombat délután, mikor megérkeztünk, csak a rod-pod, botok és a rengeteg bojli került ki a kocsiból, hogy elérhetővé tegyük a dőlőbólyát, a motort és az akkut, és már mentünk is a csónakkal helyet keresni. Az elmúlt időben rengeteget emelkedett itt is a víz. Ahol eddig 220-as volt, ott a 4 méteres bólyából jó, ha 60 centi kilógott. Sőt, minden tele volt frissen bemosott hordalékkal, és még a kopogós aljzat is iszapos lett így nagy hirtelen.
Ezen persze nem akadtunk fenn, hiszen ez csak azt jelenti, hogy van bőven mit enni a halaknak. Viszont ilyen esetben kicsit máshogy kell etetni és pecázni.
Mi legyen a haditerv? Tűnődtünk rajta vagy 2 másodpercet. Aztán Zsoltival összenéztünk, és szavak nélkül is tudtuk: megpróbáljuk a nagyokat megkergetni. Bojlival etetünk és azzal csalizunk. Szóval bólyázás, etetés, összeszerelés, csalizás majd behúzás volt a menetrend.

Mikor már minden fontossal készen voltunk, végre kipakoltuk a ruhákat is a kocsiból, és hogy a botok mellett aludhassunk, felállítottuk a sátrat is. Utána természetesen beszélgettünk, sztorizgattunk, röhögcséltünk, csodáltuk a látnivalókat, tehát jól éreztük magunkat. Aztán ahogy múlt az idő…
…nem történt semmi érdekes. Azaz történt, csak épp nem a pitty-pitty. Sikerült kifigyelni a pihentető csendben, hogy hol mi történik a vízben. Elég hamar világossá vált számunkra, hogy napközben a halak vízközt vannak, késő délután a túlparti bólyasor magasságában víztetőn, kora este pedig középen víztetőn. Hogy sötétben mit csinálnak, csak sejtettük. Az első esténk így halatlan maradt. Rá se ránts, van még időnk. Lassan lecsukódtak a szemeink, és fárasztásról álmodtunk.
Vasárnap hajnalban, mikor Zsolti és én még aludtunk, Julcsi már a kávéját szürcsölte. Hirtelen belehasított valami éles hang a csendbe.
Pitty. Pitty-pitty-pitty. Prrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr.
Julcsi felugrott, és szinte teleportált, olyan gyorsan ért a stégre. Zsolti felébredt, kinézett, és már feküdt is vissza. Egy rövid fárasztás után végül Kriszti merítette meg Julcsi első kóbor potykáját. Persze ezt csak hallomásból tudom, hisz ismét Lukassal “küzdöttem” a csukott szemhéjam mögött.

Reggel, ébredés után aztán megbeszéltünk mindent, tanakodtunk, hogyan tovább. Már pontosan tudtuk, milyen halak járnak felénk, és hogyan foghatjuk meg őket. Mégis úgy döntöttünk, kitartunk a bojlizás mellett. Hogy napközben is legyen esélyünk, Zsolti kifejezetten hosszú előkére tette a pop-upot. Kénytelen volt, hisz zig-righez nem találtunk semmit a táskákban. Mondanom se kell, ezen a vízen igen merész vállalkozás ez.
Persze napközben folyamatosan csörgött Zsolti telefonja, hívták a műhelyből. Ilyen a bojli tészta állaga, olyan az állaga, mit csináljunk, jó-e így. Sajnos elég korán ott hagyott minket, hisz a munka az munka. Ha golyót kell gyártani, akkor bizony menni kell. Elbúcsúztunk, és megígérte nekünk, meg persze magának is, hogy ide mindenképp visszajön halat fogni.
Hogy mi tetszett annyira Zsoltinak? Minden. A háziak vendégszeretetétől a táj szépségén át a víz jellegéig minden. Legfőképpen az, hogy ez a víz nem a “pontysimogatók” számát növeli, itt nagyon ismerni kell a halat és a vizet.
Mikor Julcsi és én maradtunk, ismét nem volt kérdéses a hogyan tovább. Mivel olyan túrázókat vártunk hétvégére, akik inkább sokat szeretnének fogni, nem nagyot, stratégiát váltottunk. Na akkor rántsuk magunkra az “apraját”.
Nekiálltam magot főzni, és berendezkedtünk dobálós pecára. Míg a ropogó tűz fölött puhult a kukorica, kerestem helyet két bólyának, kényelmes dobástávolságban. Egyből meg is szórtam mini bojlival, pellettel és etetőanyaggal. Aztán mikor kezdtek szétpattanni a kukorica szemek, tettem mellé búzát is. Addig főztem, míg minden kukorica fel nem pattant. Addigra a búza is megfőtt. Még szinte forró volt, mikor megszórtam a bólyákat.
Mivel a semmittevésben is nagyon elfáradtunk a jó levegőn, nem erőltettük az éjszakai pecát.
Ám reggel olyan vízre ébredtünk, amilyenért jöttünk. Az etetéseinken látszott az élet. Buboréksorok, ugrások mindenütt.

Kíváncsi voltam, itt vannak-e még a kárászok, hát spiccbotot vettem a kezembe. Jelentem, még előttünk voltak. 🙂

Mivel napközben épp elég dolgunk akadt, megint csak abbahagytuk a halak komoly kergetését. Délután Attilának, a házigazdánknak segítettem levenni néhány hordót a teherautóról. Épp lekászálódtam a platóról, mikor derült égből villámcsapás módjára megszólalt az egyik jelző.

Prrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr, minden előzmény, csippanás nélkül.
Rohantam a bothoz, megemeltem, visszaváltottam a nyeletőt, de semmi. Vajon mi történt? Kivettem a szereléket, azaz csak a maradékát. 50-es shockleader, méteres leadcore, ólom, minden rendben. Vagyis nem.
Hol van az előke? Valaki elvitte a 15 librás előkém felét, no meg a horgot. Ez nem tréfa se a horgász, se a hal szemszögéből. Halvédelemből pedig megbuktattam magam. Megnyugodtam, hogy van itt hal bőven, tanultam a hibámból, és kicsit változtattam az utolsó méteren. Legfőképpen erősítettem. Sőt, néhány fontos szerelék elkészítését Julcsinak is megtanítottam. Az egyszerűektől haladtunk a bonyolultak felé. Úgy elszaladt ezzel 2 óra, hogy észre se vettük.

Este a legnagyobb nyugalommal feküdtünk be a sátorba, hiszen pontosan tudtuk, mindent megtettünk a fogásért, már csak a pajtiknak kell ezt megérteni vagy elhinni. Úgy hajnal 4 körül ébredtem, már magam sem tudom, mire. Csippanásra nem emlékszem, arra viszont igen, hogy meg akartam öntözni egy fát.
Ismered azt, mikor épp terpeszben állsz, foglalt a kezed, és két jelző is csipog? Vajon átúszott és összeakadt két szerelék? Vagy két bot füstöl egyszerre? Bárhogy is legyen, bizony még várnom kell hogy megtudjam, nem hagyhatom most abba… 😀
Mikor végre felszabadult a kezem, gyors kézmosás és spuri az új stégre. Azon csak egy bot van, az szólt hamarabb. Már kínos volt a csend, de a fejlámpa fényénél láttam, hogy a hanger előrecsúszott egészen a jelzőig. Felvettem a botot, és a másik boton megint pitty…
Megkértem Julcsit (ordítottam neki), hogy segítsen, egyedül két stégre, két halhoz kevés vagyok. Szegénykém kómásan, az utánpótlással a pocakban valahogy kikászálódott a sátorból. Viszont mikor a pittyből folyamatos prrrrrrrrrrr lett, megtáltosodott. Azonnal a botnál termett, és elkezdte a fárasztást. Közben a halam valahol elakadt, kizárt volt, hogy a partról, oldalról megszákoljam. És mindez nem volt 15 másodperc sem. Szép kis ébresztő, nem? 😀
Akkor ezt hogyan oldjuk meg? Csak szépen sorban! Nyelető vissza, bot le, spuri Julcsihoz meríteni.

– Megvagy! Letároljuk?
– Igen.
– Kész, menj a másik botért, hozom a csónakot. – mondtam a levegőből, csónakba ugrás közben.

Evezés közben fejlámpánál már láttam is, mi történt. A halam bevette magát a nádba.

– Siessünk, nehogy túl nagy sebe legyen!
– Rendben! – mondta Julcsi, és már repült felém a merítőszák.

Letettem a csónakba, elvettem a botot, és Julcsi is beszállt. Természetesen a botot visszaadtam, én pedig eveztem a hal felé. Julcsi szépen szedte fel a nyert zsinórt, miközben a halunk kezdett vadulni a lámpa fényétől. Végül is ideiglenesen nyertünk, sikerült szákba tenni. Reggelig ezt a halat is letároltuk, túl
álmosak voltunk a fényképezéshez.
Visszafeküdtünk a sátorba, és mikor már épp elszenderedtünk volna, ismét prrrrrrrrrrrrrrrr. Fárasztás, szákolás, letárolás, sátor, szenderedés, prrrrrrr, aztán újra és újra. Végül feladtuk, inkább már le se feküdtünk.

Nem fogtunk nagyokat, de szép, egészséges pontyokkal találkoztunk. Csak épp nagyon elfáradtunk. 🙂
Viszont kis hallal lehet megtanulni jól fényképezkedni. Olyan jól sikerült egy képünk, hogy többen is 6-8 kiló körülinek tippeltétek ezt a 2,78-ast.

Minden történet végére kell egy tanulság? Ha igen, akkor álljon itt kettő is.

Az áradás és a belvíz miatt nagyon sokat változott a holtág. Alkalmazkodni kell a megváltozott körülményekhez, ha élménydús pecát szeretnénk.
A másik pedig? Korábban már írtunk egy csali összehasonlítást. Akkor a bojli jobban működött. De miért? A válasz igazán egyszerű. A halak kora, mérete enged következtetni arra, mivel táplálkoznak. Ha pedig a száját és a garatfogát is megnézzük, akkor szinte biztosak lehetünk benne.
A frissen telepített pontyok – mivel azzal nevelték – hamarabb elhúzzák a kukoricát. A közepes méretűek már jobban kacérkodnak a természetes táplálékkal, ráadásul a gabonaalapú bojlikat nyáron teszteltük. Most viszont kifejezetten nagy, rákon és kagylón élő pontyokat kerestünk, halliszt alapú golyókkal. Most épp nem járt előttünk, de nem baj. Megnéztem, és még mindig tudom merre lakik a tórekord! Már csak idő kellene, hogy összebarátkozhassunk egymással. 😉
Ha kíváncsi vagy, mit hogyan és miért csináltunk, olvasd el a “Pontyfogás művésze, Te!” ingyenes e-bookunkat. A 90%-a benne van, a 10%-nyi turpisságot pedig elmondom Tiszaugon 2013. május 25-én a horgásztalálkozón!. 😉

Feszes zsinórt és szép eléményeket!

hozzászólás 4

admin

Szia Csaba!

Gyönyörű írás, gyönyörű fotók! Gratulálok!

Üdv:Király Feri

Balán Attila

Esemeny dus peca:-) jo lenne mar latni a vizet:-) sok jo emleket hozott felszinre ez a kis iras

Dexter

Nagyon szép 🙂 és irigy kutya vagyok, hogy ti már ennyi pecáztatok 🙂 én meg max a méheket pecázom össze! 🙂 Nah meg ha nem is fogtatok volna semmit akkor is szívesen kerültem volna a helyetekbe 😀 A tórekord meg úgy is az enyém lesz, tudod jól 🙂 csak kérdés mikor 🙂

Vélemény, hozzászólás?